Múltidéző mozaikok – Malév falinaptár (24,6 x 21 cm)

A 2016. évi Múltidéző mozaikok című falinaptár Tóth Béla egykori Malév fényképész 12 db gyönyörű és megismételhetetlen fotóját tartalmazza. Ideális ajándék minden repülésrajongónak, légiközlekedési dolgozónak, a repülőgépeket és a repülést kedvelőknek.

A naptár megvárárolható az AirportShop-ban, az alábbi linkre kattintva: http://airportshop.hu/Multidezo-mozaikok-Malev-falinaptar

Az alábbiakban a fotós visszaemlékezései olvashatók a naptárban található képekről, azok készítésének körülményeiről.

Január

Tupoljev Tu-154-es. A hetvenes, nyolcvanas években Kelet-Európában a kor legszebb, legjobb repülőgépe. Az akkori Malév flotta zászlóshajója. A pilóták, a műszakiak nagyon szerették. Engedelmes, a kormánymozdulatokra jól reagáló, utasbarát és egyben pilótabarát repülőgép volt. Beceneve főként a pilóták között „Nagyvas” volt. Kisebb testvére, a Malév flottájában már korábban bevezetett Tupoljev 134-es  volt a “Kistuskó”.

A repülőgépeket általában nem így szokás fényképezni, mint ahogy a képen látható. Nekem, a kép szerzőjének megadatott, hogy egy gyakorló repülés során, a pálya-küszöbnél állva a leszállást követően felvételeket készíthessek. A gép személyzetével még az indulás előtt megbeszéltem, hogy fényképezni fogok a pályavégen. A bekapcsolt fényszórók, a kibocsájtott féklapok különösen érdekessé teszik a felvételt annak ellenére, hogy az időjárás, a fények nem voltak fényképezés szempontjából kedvezőek.

Február

Tu-154-es a levegőben. A kép egy másik repülőgépből, egy Tu-134-esből készült.

A nyolcvanas években sokszor mondtam a Malév vezetőinek, hogy már itt lenne az ideje, hogy olyan képek készüljenek a mi repülőgépeinkről is, mint amit a nyugatiak már rég bevezettek: air-to-air légifotók, vagyis egy repülőgép a levegőben egy másik gépből fényképezve. Kérésemet mindig azzal hárították el, hogy ez a dolog horribilis költséget jelentene. A gépek repült ideje, az elfogyasztott kerozin ára, a személyzetekre eső külön költségek és még egyebek a kérés teljesítését nem teszik lehetővé. Ebbe belenyugodva, az érveket meghallgatva tudomásul vettem, hogy ez így fog maradni időtlen időkig… Egyszer csak értesítést kaptam, hogy hamarosan reklámfilm készül a Malévről, két gép fog együtt repülni, és lehetővé válik a régóta dédelgetett álmom.

És eljött a nagy nap! A nyolcvanas évek elején, egy júliusi napon két Malév gép száll fel egyszerre, egymás mellett. Az egyik egy Tu-154-es, amelyet Baranyi Károly gépparancsnok és személyzete vezet. A másik egy Tu-134-es, amelyen Dr. Fülöp András, a vállalat legendás főpilótája a kapitány.

Ebben a második gépben nekem is jutott hely. A fényképezésre az utastér bal első üléséből készültem fel. Körülbelül ezerkétszáz méter magasságon egymás mellett repülve került a számomra legjobb pozícióba a Tu-154-es. A két gép közötti távolság körülbelül hetven, nyolcvan méter volt. Az esti, hat óra körüli időpont a legjobb fényekkel ajándékozott meg. Az alattunk elterülő táj, a Duna vonala, az éppen jól látható Lupa-sziget, a csillogó repülőgép látványa adta ezt a végeredményt. Ezért a képért érdemes volt ezt a szakmát választani!

Március

Ferihegy, a repülőtér főépülete egykor.

A felülnézetben repülőgép formájú épület repülőtérre néző oldalán látható két torony egyikében a szemmel jól látható és követhető repülőgépek irányítói foglalnak helyet. A másik torony, ha szemből tekintünk az épületre, a baloldali, a meteorológiai szolgálatnak adott otthont.

Az épület belső tereiben helyet kaptak az utasok és kísérőik egy szép, tágas, elegáns csarnokban. Egyik oldalon az induló, a másikban az érkező utasok tartózkodtak. A határőrség és a vámhivatal munkatársai külön helyiségekben dolgoztak.

Az előtéren tartózkodó repülőgépekhez, amelyek indulnak vagy érkeznek, a képen látható, hazai gyártmányú Ikarus autóbuszok viszik az utasokat. A kép közepén látható Ikarus 280-asból a Malév igen sokat rendelt, a csuklós buszok évtizedeken keresztül hozzátartoztak a ferihegyi előterek képéhez.

Érdekesség viszont, hogy a kép jobb oldalán látható Ikarus 260-as egy különleges és egyedi darab volt, a gyár prototípusaként kezdte a pályafutását, majd később egy ideig a Malév színeiben a repülőtéren dolgozott. Ebből a szóló típusból sem előtte, sem utána nem volt látható Ferihegyen egyetlen példány sem.

Április

A Malévnél két-három évenként indítottak stewardess, bennfentes nyelvezetben mondva: stuvi tanfolyamokat. Hirdetett a cég országos lapokban, TV-ben és a rádiókban. A felhívásokra mindig sok volt a jelentkező. Lányok és fiúk szép számmal jelentkeztek és kezdtek bele egy új, nem könnyű, szigorú megpróbáltatásoktól teli tanfolyamba. A tanfolyam oktatói tapasztalt, évtizedekig a repülés minden csínját-bínját megtapasztalt hölgyek és urak, kiváló szakemberek voltak. A követelmények pedig szigorúak. Erőt, ügyességet, találékonyságot követeltek meg az ifjú jelöltektől. No meg született szépséget.

Oktató, forgalomból kivont repülőgépen tanultak meg sok mindent, ami a való életben, munkájuk során ténylegesen előfordulhat. Például szédítő magasságból kellett vészcsúzdán lecsúszni úgy, hogy csak a valódinak tartott utas mentése után, utolsónak csúszhatott le ő maga. Tüzet kellett oltani poroltóval, randalírozó részeget lecsitítani és még sok ehhez hasonló, az életben a repülések során előfordulható váratlan helyzetben az egyetlen jó megoldást kellett találni.

Azután jött a gyakorló repülés. Felszolgálni, mosolyogni, nem rosszul lenni… A pilóták ilyenkor jól tudták szimulálni a viharos, dobálós, a repülőgépet alaposan megmozgató időjárást. A kiképzés végén jött a vizsga, majd aki jól vizsgázott, kezdhette valódi, menetrendszerű forgalomban résztvevő repülőgépen, az életben, a valóságban a tanultakat mosolyogva, könnyedén alkalmazni.

A nyolcvanas években az egyik tanfolyam befejezése után néhány nappal csengett a telefonom a fotólaborban. Egy kedves ifjú hölgy hangja mindig érdekes, pláne akkor, ha találkozót kér az embertől. Bemutatkozott. Azt kérdezte, hogy tudnék-e róla fényképeket készíteni az új stuvi egyenruhájában valahol a gépek környékén, mert neki még ilyen fényképe nincs és most vizsgázott sikeresen.

Másnap találkoztunk. Egy ifjú hölgy nyújtott kezet nekem, és rögtön tegezőre fogta a dolgot. Kisétáltunk az egyik éppen nemrég érkezett Tu-154-es közelébe. Én különböző képkivágásokat alkalmazva, olykor portrét, azután egészalakos képet, majd félalakos képet készítettem róla. Elmesélte, hogy a szüleinek fogja elküldeni a képeket, akik vidéken laknak. Láttam, nagyon élvezi a szép új stuvi ruhájában a fényképezést. Megjegyzem, én is!

Így készítettem egykor körülbelül tíz-tizenöt képet a gyönyörű Schiesz Erikáról.

Május

Új korszak kezdődött a Malévnél 1988-ban.

Egy hűvös novemberi estén, tizennyolcadikán, komoly érdeklődőkből álló csapat toporgott a Ferihegyi repülőtér előtér-betonján. Emlékszem, egy pénteki nap volt, a várakozók között én is ott voltam, fényképezőgéppel a kezemben. Az esős, kemény hidegben nem várakoztunk hiába. Megérkezett a Malév első Boeing 737-200-as repülőgépe, HA-LEC lajstromjellel, és begurult a Ferihegy 1 szolgálati kijárata elé. Kapitánya Baranyi Károly volt. A nagy hideg ellenére több tucatnyian körbejártuk a repülőgépet, nézegettük, csodáltuk, hiszen ez volt a Malév első nyugati gyártmányú repülőgépe. Az elsőt még akkoriban követte kettő.

Én külön örültem a valódi gépnek, mert már korábban megkaptam egy ugyanilyen gépet, de csak arasznyi nagyságban. Az egy műanyag modell volt. Nagymértékben hasonlított az igazira, mert már az is magán viselte az új, Zsótér László által tervezett dizájnt. A modellről sok fényképet készítettem, mert a Malév reklámosztálya ezeket a képeket használta az új korszak beharangozó kampányára.

De azért az igazi repülőgép az egészen más… Az csillog, villog, kívül-belül gyönyörű és kerozin illata van…

A naptárképről néhány szó:

A Malév a megérkezett új típust a következő időkben igyekezett bemutatni az érdeklődő közönség számára is. Különböző rendezvényeken, pl. Forma 1-en, repülőnapokon, stb. Ez a kép is egy tavaszi repülőnapon készült. Igazi pilótabravúr, valódi kép, nem photoshop! Jól látható a gép magassága, lehet viszonyítani, ott vannak a képen az emberek, a földön álló repülőgép részlete.

Aztán ami engem, a fényképészt illet: Azt hiszem, rendben voltak a reflexeim…

Június

András, navigátor Gálik Lóránt, fedélzeti mérnök Regős Tamás.

„Ezek repülnek!”-hangzott el egy beszélgetés során, egy rendezvényen, a Malév sporttelepén. Egy öt-hat tagú társaság beszélgetett, és a Malév 50 éves történetének kiadványát lapozgatták. Éppen ennek a kiadványban is szereplő képnek az apropóján mondta Bajusz József Malév kapitány a feljebb leírt szavakat. Én ott haladtam el mellettük, és hallottam az előbbi mondatot, majd odaszóltam, főként a beszélőnek: Tudjátok, hogy ki készítette ezt a képet? – kérdeztem. Csak nem te? – kérdeztek vissza. De igen, válaszoltam. Ekkor, nagy örömömre, sorban gratuláltak.

Hogyan készült ez a kép? Elmondom. Többször jártam áruszállító járatokon, és képes riportokat készítettem a Malév lapjának, a Légiközlekedésnek. Ez a kép egy Tunéziába tartó járaton készült, valahol Földközi tenger felett.

Az IL-18-as gépeken a személyzet nem mindig használta a robotpilótát. Gyakran manuálisan vezették a gépeket. Ezen a járaton is ez történt.

Természetesen a riporter a kapitány engedélyével bemehetett a pilótafülkébe.

Én akkor egy Canon T-90-es, nagy tudású profi, filmes géppel fényképeztem. Nem volt rajta felhúzókar, az exponáló gomb lenyomása után a filmet automatikusan továbbította. Beállítottam a gépen egy 10 másodperces késleltetést, betettem a 2.8/15mm-es Canon halszem optikát. A gépet ezután feltettem a műszerfal vízszintes felső részére középre. Elmondtam kiváló kollégáimnak, hogy a gép 10 másodperc eltelte után exponál. Kezdetben másodpercenként egy piros led villog, majd az utolsó két másodpercben a villogás felpörög, végén exponál.

Így készítette Gratzer Károly kapitány az utókor számára az itt látható sikeres képet. 

Július

Nyolcvanas évek, Ferihegy 1, nyári felvétel, Tu-154-es személyzet indulás előtt a repülőgép mellett.

Félalakos csoportos portré, így tanítják a fotóiskolában, annak, aki járt oda. (Én jártam.)

Az egész Malév fényképész pályám során nagyon sokszor jártam a forgalmi előtéren, a repülőgépek, a személyzetek , a starton dolgozók között, elsősorban témákat kerestem. Megjegyzem, témahiányban sohasem szenvedtem, mindig volt valaki, valami, aki és ami miatt fényképeket készíthettem.

Ez a kép azért készült, mert a közelmúltban egy Mamiya 645-ös nagyfilmes fényképezőgép tulajdonosa lettem. Az úgynevezett „nagyfilmes” fényképezés új távlatokat jelentett számomra, mert a 4,5X6cm-es filmnagyság egy minőségi ugrást jelentett a korábban használt 24X36 mm-es „kisfilmes” méretű filmnagysághoz képest. Ezzel a géppel készítettem annak idején a légifelvételek többségét.

Jó érzés volt mindenkor, hogy a pilóták, a stuvik szívesen vették tudomásul, ha fényképezésre kérem fel őket. Ez ellen egész pályafutásom során soha, senki nem tiltakozott.

Egy napon a gép előtt beszélgetett a legendás Soma kapitány, kollégait szóval tartva, a humoros mondatok áradtak belőle.

Amikor a közelükbe értem, hirtelen karba tett kézzel viccesen beálltak, és az új Mamiya 645-ösnek, és nekem is könnyű dolgom volt.

Megnyomtam az exponáló gombot, és itt kép…

Nevek: Linnert Miklós, Somogyvári József (Soma), Levendovics András.

Augusztus

Tu-154-es repülőgép az ablakban.

Mielőtt kételkednének erről az állításról, kijelentem: az állítás igaz, mert az ablak is, és kívül látható repülőgép is valódi. Ezt a képet is a nyolcvanas évek elején készítettem, a nevezetes páros repülés képeinek egy példánya a készült százvalahány közül.

Az ablak egy Tu-134-es kerek ablaka, a ekkor a két repülőgép egymás mellett repült. Távolságuk egymástól 80-100 méter volt. A fényképezőgép, amellyel fényképeztem egy Canon New F-1. 24X36-os színes dia volt a gépembe betöltve, márkája japán Velvia, érzékenysége 100 ASA.

Körülbelül 20-25 percig repültünk, és ez a felvétel már a megközelítési szakaszban készült.

Az objektívek: Eredeti Canon objektívek, egy 4/35-70 zoom és egy 4/70-200 zoom. Az objektíveket szükség szerint cserélgettem, mert a két gép egymáshoz viszonyított távolsága időnként kisebb mértékben változott.

Sok idő nem volt a fényképezésre, tudtam, hogy hamarosan leszállunk, ezért elkövettem mindent, hogy sok képet készíthessek. Azért egyáltalán nem közömbös ilyenkor, hogy milyen pillanatokat választok az exponálásra. Én a keresőben mindenkor már a kész képet látom. Úgy állítom be a képkivágást. Jelen esetben a velünk, mellettünk látható másik gépet. A keresőben úgy helyeztem el, hogy az orra előtt több legyen a hely, mint a háta mögött. Arra is ügyeltem, hogy felette, alatta is legyen levegő, és a végeredmény olyan legyen, hogy a képre jó legyen ránézni.

A repülést egyáltalán nem tudtam élvezni, annak ellenére, hogy a mellettünk repülő gépet Baranyi Károly, amiben ültem, aminek ablakából fotóztam, azt Dr. Fülöp András, a legendás főpilóta vezette. Az állításomhoz az egykori 6:3-as angol-magyar labdarúgó mérkőzést filmező magyar operatőrt idézem. Amikor megkérdezték, hogy milyen volt a meccs, azt válaszolta: Nem tudom, majd ha előhívják a filmemet, akkor megnézem.

Én ugyanúgy voltam a fényképezésemmel. Állandóan egy apró, kis keresőn néztem a másik gépet, és a filmjeim előhívása után tudtam meg, hogy milyen eredményt produkáltam.

Körülbelül ilyeneket, mint ez a kép…

Szeptember

BOEING 767-200ER Cockpit. Ez egy tényszerűen hűvös, precíz leírás. A Malév legnagyobb, legkorszerűbb repülőgépének pilótafülkéje.

Ez a repülőgép repített el engem nagyon sokszor a világ számos, gyönyörű helyére. Ez a gép megérdemli, hogy szeretettel gondoljak rá. Igaz, ez a mából visszatekintve már múltidő, de megérdemli, hogy gondolatban visszatérjek a fedélzetére. Vagy a pilóták közé, akik mindig barátként, jó kollégaként fogadtak, mint ezen a képen is.

A bal ülésben Varga János, a kapitány, jobb ülésben Feuerer Péter első tiszt. Irány: New York, amely város nekem a világ közepe. Pár pillanat, amíg a fényképezés kedvéért visszatekintenek rám, és utána folytatódik a munka, a repülőgép vezetése, a műszerek, kijelzők figyelése.

Azt írtam előbb, hogy munka. Bizony az, méghozzá nagyon komoly. Száz tonna súlyt, százötven utast kell ennek a két nagyszerű embernek kilencszáz kilométeres sebességgel, az Atlanti óceán felett, útjuk céljához eljuttatni. Nemcsak körülbelül oda, hanem pontosan oda. Gondoljuk meg, Budapesten, Ferihegyen felszállunk egy 60 méter széles és 3700 méter hosszú betoncsíkról, átrepülünk egy iszonyatosan nagy tömegű, szédületes víztömeget és kilenc és fél óra elteltével egy másik kontinensen vagyunk – és ott is el kell találni egy ugyancsak 60 méter széles, 3700 méter hosszú betoncsíkot. Nem kicsit jobbra, nem kicsit balra, hanem pontosan középen. Mindezt körülbelül 320 kilométeres sebességgel. Ezt köszönhetjük nekik, jól választottunk, elvisznek minket az úti célunkhoz.

A pilótafülke egyik jól látható kezelőszerve a gázkar. Itt kettő van belőle, mivel itt két hajtómű repíti a gépet. A gázkarok középen vannak, mindkét pilótának karnyújtásnyira. Előre tolt állapotuk jelzi, teljes gázzal repülünk úti célunk, New York felé.

Amikor ajánlom megtekintésre ezt a képet, nekem, a fénykép készítőjének, ilyenek jutottak eszembe…

Október

Pontosan tudom, ez a kép 1982 novemberében készült. A készítésekor nem voltam rózsás hangulatban. Szombati nap, előttem lett volna a kétnapos hétvégi pihenés. Előző este megszólalt a telefonom otthon, és Bara Kati, reklámosztály munkatársa volt a vonal végén. Annyit mondott, hogy “Az 1983-as naptár koncepciója megváltozott, nem a megvásárolt „népi hangszerek,” hanem a te képeidből válogatott repülőgép-felvételek lesznek a naptár képei.”

Kiderült ugyanis, hogy az akkori vezérigazgató, Jávor elvtárs egy aznapi értekezleten megkérdezte: milyen lesz a jövő évi naptár? A válasz készen volt, mert egy neves hazai fotóművésztől már megvettek tizenhárom színes, népművészeti tárgyú felvételt. Amikor a kolléganőm kimondta: „népi hangszerek”, az igazgató válasza tömör volt: „Nem, repülőgépek”!

Még annyit mondott, hogy a képeimet hétfőre hozzam be az osztályra.

Azt se mondta, hogy állóképek vagy fekvő képek kellenek, csak hozzam hétfőre. Naptárt készíteni egy fényképésznek nagy lehetőség és nagy dicsőség. Fotós kollégák sok-sok alkalommal jelentkeztek a Malévnél ajánlatokkal. Valóság szerint akkoriban a naptáranyagot a reklámosok leginkább külsős fényképészektől vásárolták meg. De most a helyzet másként alakult. Ott voltam én, akit a radartechnikus foglalkozásból átkértek a reklám osztályra, mert tudott dolog volt, én valamennyire tudok fényképezni. Igen, jobb napjaimban én is ezt gondoltam magamról, de azért, ha egy szűk hétvégén szólnak, hogy hétfőre hozzam a naptárhoz a képeket! Ez olyan nonszensz volt, hogy ajjaj!

Szombaton késő este kimentem Ferihegyre. Sokan már hazafelé tartottak, én meg befelé. A portás meg is kérdezte: miért jöttem be?

Mondtam, fényképezni. Ilyenkor, éjszaka, hidegben, esőben, nincs jobb dolgom? Egy kényszeredett mosollyal elintéztem a dolgot.

Beesteledett, a sok tócsa csillogott, egy Tu-134-es állt a régi hangár előtt. A gép törzse fénylett, egy francia gyártmányú Cokin szűrővel szivárványos karikákat varázsoltam az égbolt helyére, a gép fölé. Aztán lefényképeztem a kivilágított főépületet, szűrő nélkül más gépeket, közben jól eláztam. Összecsuktam az állványt, az esernyőt, és felmentem a fotólaboromba megszáradni. Aztán egy széken ülve elbóbiskoltam.

Másnapra elállt az eső. Fogalmam se volt, hogy milyen forgalom lesz vasárnap. Felmentem a toronyba, persze a régibe, hogy megérdeklődjem, milyen mozgások várhatók. Miközben felértem, láttam, hogy egy Tu-154-es éppen gurul, és a torony felé tart. Nálam volt a legkomolyabb gépem, egy Mamiya Press. Nagyfilmes, 6X9-es méretű képeket készít. Kitűnő, főleg műtermi gép. Felhúztam, már nagyon közel volt a gép. Gyorsan feltettem a vaskorlátra, lefelé döntöttem, a gép lassan „besétált” a kereső látószögébe, és exponáltam. Csak egyet, többre nem volt lehetőség. Ez, amelyet most tetszenek nézni, az „a” kép.

Hétfőn reggel rohantam az MTI-be, előhívatni a filmeket. Délelőtt 11-re bevittem az előhívott diákat az osztályomra. Azonnal vitték a nyomdába. A naptár időben, már december elejére elkészült. Jutalomként a fényképek szerzőjeként az impresszumba ki se írták a nevemet.

Így készült el anno, az a bizonyos, nekem különösen emlékezetes 1983-as Malév naptár…

November

Sok évig a Malév zászlóshajója, nagyra értékelt, szeretett, megbecsült, gyönyörűséges repülőgép. A sorok írójának, a fényképésznek is nagy kedvence.

Nagyon sokat repültem vele, Európa sok városába. Kezdetben kissé furcsák voltak a belső terei. Nyitott csomagtartók, barna üléshuzatok, szóval a kényelem, a gyorsaság megvolt, de a látvány…

Később gondoltak egyet a Malév vezetői, és egy világhírű írországi cégnél megrendelték a belső terek teljes átalakítását. És akkor minden megváltozott. A jó ettől még jobb lett. Az összes „nagyvast” átalakították. A Nagyvas becenév. Becenevet annak adunk, akit vagy amit nagyon szeretünk. A változás nagyon jót tett neki. Belépve az utastérbe megilletődöttség vett erőt az emberen. Én majdhogynem kezitcsókolomot köszöntem, amikor beléptem. Beléptem a templomba, a repülés templomába.

És ez a gép szeretve volt, nagyon. A pilóták imádták. Nagyon engedelmes, vezethető volt. Belső tereiben csendes, nagyon kényelmes és gyors repülőgép. Én, mint fényképész, nagyon szerettem utazni vele és fotózni. Mindegy volt, melyik oldalról, milyen irányból, milyen szögből. Ennek a repülőgépnek karaktere volt, illetve van. Beszéljük jelenidőben, mert egyet becses múzeumi tárgyként őriznek az Aeroparkban. Igen, ő a HA-LCG, méltóságát, szépségét megtekinthetjük napjainkban is.

Nagy öröm nekem, hogy ezt a szép repülőgépet egy másik, a szintén nagyon szép gépből, egy Tu-134-esből, repülés közben a levegőből fényképezhettem, és elkészíthettem róla fényképész pályafutásom egyik legjobb fényképét, amely a most megjelenő naptár februári képeként is láthatnak.

Ez a fénykép pedig egy belföldi különjáraton, Debrecen felé haladva, repülés közben készült. Nagyon kedves kollégák alkották az akkori személyzetet. Jó szívvel fogadták a fényképészt: Horváth Zoltán és Kardeván Vilmos kapitányok, és Nagyváthy Sándor fedélzeti mérnök.

December

Emlékezzünk a dátumra, frissítsük fel az emlékezetünket! 1988. November 18.: Megérkezik a Malév első nyugati gyártmányú repülőgépe, a Boeing B-737-200-as. -Az első érkezése után még jön kettő.

Így 1989-re már három új gép van.

Ez egy nagyon jó hír volt akkor, abban az időben. A jó hír mellé volt egy rossz is. Rendkívül kellemetlen, ködös, szürke, hideg idő volt szinte hónapokig. A nap ismeretlen fogalom volt akkor, fényképezni, elfogadható képet készíteni az új gépekről egyáltalán nem lehetett. Én, fényképészként, a napfény hiányában csak álmodoztam, hogy majd egyszer kisüt, de az álom továbbra is álom maradt.

De egyszer csak hirtelen mégis kisütött a nap. No, nem a földön, hanem fent a magasban, a szürke, szomorú, kellemetlen felhők fölött.

Volt a Malévnek egy Piper PA-44-es, két turbó hajtóműves kisrepülőgépe. Korábban az Egyesült Államok budapesti nagykövetének a gépe volt, amelyet Ferihegy 1-en tároltak. Később a gép Malév tulajdonba ment át, Malév pilóták repültek vele, és vittek ide-oda valakiket. A repülőgép négy személyes, egy személyautó nagyságú belső térrel.

Egy februári napon szóltak nekem az osztályomról, hogy fényképezni lehet a Piperből az új B-737-est. 1989. év februárja, a talaj közelében szürkeség, ködös, nyirkos idő, látás hetven, nyolcvan méter. Az előtér betonján ott áll a hófehér Piper. Készülünk felszállni. Kapitány: Borovszky János, utasai Edelényi Gábor barátom, a neves operatőr és jómagam. Felszállunk.

Nyolcszáz, kilencszáz, ezer méter, és szikrázó napsütés. Nemcsak napsütés, hanem ott repül mellettünk balra a csillogó, új B-737-es. Könnyű dolgunk van, körülbelül egyforma a sebességünk. Az ablak tiszta, a gépet jól látom, nyomom az exponáló gombot, csak egy súly billent ki az elfoglalt helyemből. Edelényi Gábor nagyon jó barát. Száztíz kiló, a kamerája tizenegy kiló. Ez mind a nyakamban, a vállamon. Olykor lemaradunk, majd visszatérünk. Azután Baranyi Karcsi a 737-esen előre tolja a gázkarokat, és elköszön, mi meg leszállunk. Gyönyörű húsz perc volt…

Azért fényképek is készültek… A képen a Piper alumínium légcsavar kúpja. Ötven, hatvan méterre a Boeing. Elköszönt, de az emléke itt maradt ebben képben (és a Maléves szívekben) …

Hátsó borító

Egy novella, egy zenemű, egy képsorozat akkor érdekes, ha végén van valami csattanó. Nekünk, a naptár kitalálóinak Te, kedves Soma, vagyis Somogyvári József Malév kapitány, és a Hozzád tartozó személyzet a csattanó! Úgy, mindenestől, Tu-154-estől, barátságból, szeretetből.

Kedves Soma, most én személyesen Neked szánom e sorokat!

Veled – mondhatom, örömömre – sokat repültem együtt. Mindig kivételeztél velem. Amikor egyszer Bangkokba mentem Veled, kijöttél az utastérbe, és megláttad azt a gyönyörű lányt, aki mellettem ült, rögtön behívtad a cockpitba, hogy imponálj nekem, mert azt hitted, ő az enyém, és ezzel nekem akarsz kedveskedni. A kedveskedésed olyan szintű volt, hogy úgy megdöntögetted a leszálló B-767-est, hogy bejött a fülkébe a vezető stuvi, és riadtan kérdezte, mi történt?

Aztán a jelenlegi kép, egy Neked szánt különlegesség: Szemből fényképeztelek le benneteket, mert megérdemlitek, ilyen képet senki nem csinál, ez az én specialitásom. Stockholmba mentem a svéd barátnőmhöz, és utolsónak szálltam be a gépbe. Amikor beléptem a Tu-154-es ajtaján, kiáltottál, hogy “Ide gyere!”. Odamentem, már ott ült a Knézi Jenő és még valaki, és jöttem én is. Sokan voltunk, és Te behívtad a vezető stuvit, és azt mondtad neki, idézlek: „Két dupla unikumot kétszer” Számoljunk, az mennyi? Két dupla, az négy, ezt kétszer vesszük, az nyolc. Egy tálcán ott volt a nyolc unikum.

Mindezt azért írtam le, mert emellett az igazi jópofaságok mellett egy szeretett, kiváló pilóta voltál, a mai napig a szakmádnak, a hivatásodnak köztiszteletben álló ikonja. Azért is írtam meg ezt, hogy ezeket bulikat ne vigyük magunkkal a sírba!

A Tupoljev éppen Koppenhága felé repül, Soma mellett Fentor János első tiszt és Görgényi József fedélzeti mérnök.